Bocs, de élünk is

Ez a kis kihagyás egy kisebb lázadást indított el. Azért blogolok, mert arra tényleg nem lenne időm, hogy mindenkinek egyenként beszámoljak, ráadásul részletesen. Jól is esik, hogy tényleg milyen nagyon érdeklődtök, izgultok, kíváncsiak vagytok. De azért fenntartom a jogot, hogy nincs időm, nincs kedvem vagy üres a fejem... A napokban több dolog miatt rossz kedvem volt, aminek nincs köze közvetlenül az itteni mindennapjainkhoz, és nem is akarok róla írni most. És történt velünk egy csomó minden, időm sem volt elvonulni blogot írni. Ma ráveszem magam, elmesélem, addig nézzetek át Gabi és Marci bogjára (klikk ide), mert náluk voltunk, és Gabi sokkal szorgalmasabb, mint én.
Szóval pénteken nekivágtunk, hogy elinduljunk London mellé, Romfordba Marciékhoz, mert szombat délelőttre volt időpontunk a könyvelőnél. A gyerekeket alig tudtuk rávenni az indulásra, egyrészt azt mondták, hogy ők soha többé nem utaznak autóval, mert az egy börtön, másrészt inkább a Balázsékhoz mennének. A szombati falmászás ötletére nagy nehezen hajlandóak voltak elindulni. Indulás előtt megnéztem még egy lakást, a múltkori mellett 5 házzal, ami ugyan olcsóbb volt, de nem is volt olyan jó, mint amit együtt néztünk. Már egyedül vezetek simán, gps-szel, lassan, de biztosan.
Azért Londonba Ádám vezetett. Ő úgy szeret vezetni, hogy nézi az utat, én meg a gps-t, és én szólok, hogy mikor mit kell csinálni. Mert a gps banya nem pont akkor szól, amikor tényleg el kell hagyni a körforgalmat, és itt minden kereszteződés körforgalom. London borzasztó nagy, és még annál is nagyobb, nekünk meg a túloldalára át kellett vergődnünk, a végén már elég rosszul viselték a gyerekek. Végre valahára megérkeztünk, Bence, Luca és Réka nem vették le a srácok miatt a suliegyenruhát, hogy megmutassák. És rögtön mesélték, hogy mi más az itteni suliban, hogyan lesz majd velük, milyen itt a rendszer. Aztán lecsúszott kismillió palacsinta, és viszonylag hamar fektetés volt, mert másnap falmászás, könyvelő. Reggel Artúr nem akart falat mászni menni, de aztán mégis sikerült elindulniuk, persze nagyon jól érezte magát ő is. Mi pedig elmentünk a könyvelőhöz, aki laza 1 órányira lakott.
Kisütöttük, hogy nem is egyéni vállalkozók leszünk, hanem partnershipet alapítottunk, ami annyit jelent, hogy közösen adózunk. Illetve közösen keresünk, elfelezzük, és azután egyénileg adózunk majd. Gabi, a könyvelő kikupált minket az alapokról, hova mit töltsek ki, ha majd meglesz végre az NI-számunk meg a végleges lakcímünk.
Közben eldöntöttük, hogy az előző, nagyon tetsző lakást bevállaljuk, mert a landlady szívesen látna minket, pedig a gyerekek tök idiótán viselkedtek, mikor ott voltunk, tényleg minősíthetetlenül, meg mondtuk, hogy ősszel jön a macska is, és ez is rendben volt. Avval is bepróbálkoztunk, hogy március közepétől szeretnénk, de sajnos ez nem ment át. Március elsejétől kivehetjük. Holnap remélem, sikerül nyélbeütni a szerződést. Közben persze lehet, hogy messzebbi suliba kell majd járni, de bevállaljuk, azon a környéken úgysem sikerült olyan lakást sem találni, amit meg tudtunk volna nézni. Általában mindet kiadták, csak csalinak voltak kint a hirdetőoldalon, helyette viszont olyanokat kínáltak, amik nem lettek volna jók nekünk.
Úgy terveztük, hogy még egyet alszunk Marciéknál, és vasárnap bolhapiacra megyünk, de a nagy hideg miatt nem is volt bolhapiac. Londonban minden havas volt egyébként. Ádám akkor úgy döntött, hogy akkor ne aludjunk ott, hanem este jöjjünk haza, mert ő este van ébren, jobban tudna vezetni, a gyerekek elaludnának, nem kéne szenvedniük a hosszú úttól, és nem kéne egy napon keresztül nyavalyogni, hogy induljunk el, mert amúgy is vége van a napnak. Azért nem volt egyszerű elindulni, de jó döntés volt, mert tényleg átaludták az utat, mi meg tök jót dumáltunk. Itthon Samu már kérdezte, hogy mikor megyünk legközelebb, vagy mikor jönnek Bencéék, mondjuk amíg még itt lakunk, mert meg szeretné mutatni ezt a helyet.

Ma jó nagy balhé volt reggel, mert valaki nyitvahagyta a nagyszobaajtót, és kiszökött a meleg mire észrevettük. Persze senki nem vállalta be, és fát sem volt kedvük gyűjteni, bár Artúr hősiesen kiállt, hogy bár nem ő volt, de azért gyűjt fát. Ugyan nem volt kedve hozzá, csak meg volt szeppenve a helyzettől. Sajnáltam, hogy ennyire magára veszi a dolgot. Ádám morgott, aztán szedett fát és begyújtott. Valahogy ezután nagy egyetértésben játszottak.

Délután átmentünk a Balázsékhoz, náluk van egy nagy játszótér, kicsiknek és nagyoknak való játékokkal.

Samu ezen a görgős íven élvezkedett például.
Utána még sokáig voltunk náluk, Leó levajazta, hogy ott alszik, akkor persze Samó reklamált, hogy múltkor is Leó aludt ott, és ez nem ér. Vera felajánlotta, hogy mindketten maradhatnak, akkor viszont Artúr esett kétségbe, hogy egyedül marad velünk (szegény!). Őt azonban nem hívta senki, bár megtűrték volna, de nagy vita alakult ki, hogy melyik szobában alhat. Valahogy mindenki amellett érvelt, hogy nem jut neki hely... Artúr megintcsak megszeppenve alkalmazkodott, kijelentette, hogy ő földön is, és ha hideg a szoba, akkor felöltözve is tud aludni. Végül megszületett a leosztás, és egy zsákfotel jutott neki Annáék szobájában. Így hát ketten maradtunk. Ádám megborotválkozott, mert nekünk nincs tükrünk, úgyhogy Balázsékhoz vitt felszerelést, aztán hazajöttünk. Az egyik sorompó nem szokott bezárva lenni, és nem is nyitja a kulcsunk azt a lakatot. Eddig azt hittük, hogy azért nem zárják be, mert rossz a lakat, de most persze, este 11kor konstatáltuk, hogy bizony be van zárva. Hívtuk Balázsékat, hogy le ne feküdjenek, amíg nem jelzünk, hogy hazajutottunk, de nem vették fel. Kerestünk egy másik bejáratot (a birtokra többfelől is be lehet jönni, de még sosem próbáltuk a messzebbi bejáratokat), és ott szerencsésen bejutottunk. Balázs visszahívott, de akkor már a házunkhoz értünk. Itt vagyunk tehát kettecskén, és én ahhelyett, hogy a pasimmal lennék, nektek írtam a blogot. Úgyhogy viszlát mára.