Őszi bejegyzés

Bejegyzésem apropója, hogy holnaptól, azaz október másodikától 4 napon keresztül a 4 gyerekünk születése napról napra felkerül a tortenetek.szules.hu oldalra. Ha minden igaz.
Mégpedig azért kerül most oda, hogy éppen október 5-re essen Janka születése, Ági aznap lesz 2 éve rabságban, Janka képviseli ezt a szomorú évfordulót.
Szerettem volna ezt megosztani, minél többen olvassák, minél többen gondolnak erre, annál jobb. Éjféltől tehát fent lesz Samó, aztán minden nap egy új gyerek.

Nagyjából ezért vettem a fáradtságot, de ha már itt vagyok, beszámolok erről-arról.

Nyáron Magyarországon voltunk, meg kellett tapasztalnunk, hogy milyen nehéz egy külföldön született gyereknek útlevelet csináltatni, protekcióval és felkészülten (mielőtt hazamentünk, már anyu elkezdte meghatalmazással intézni az anyakönyvezést) mindösszesen 2 hónapot vett igénybe, de normál ügymenetben, ha lépésről lépésre tudjuk meg a dolgokat és nem tudunk sürgetni semmit, ez 4-5 hónap is lehetett volna. Más országban egy ilyen eljárás kb. 20 perc, erről is van tudomásunk.

Az egészségügybe is kénytelenek voltunk belekóstolni, mert Janka szaruhártyáját egy nyírfatermés darabja felsértette, pár napig a szemklinikán is voltunk. Itt a gyerekosztály kompletten be volt zárva, ezért a gyulladásos osztályon VIP szobában voltunk, ami egyágyas, de felhoztak egy rácsos ágyat mellé. A dolgozók nagyon kedvesek voltak, ez az útlevél ügyintézésénél is feltűnt, de míg ott bürokratikus akadályokba ütköztünk, itt egyszerűen fejetlenség volt. Amikor óránként kellett cseppenteni Janka szemébe, nem sikerült kibuliznom napi 3 cseppnél többet. Másnap a doktornővel tudtam csak elintéztetni, hogy kezeljenek annyira felnőttként, hogy megengedik, hogy én cseppentsek, mert a nővérek nem adták oda a szemcseppet. Amikor aludt a Janka, nem cseppentettek (pedig akkor sem bonyolult, a szemzugba kell cseppenteni és egy pillanatra kinyitni a szemét - talán könnyebb is, mint ébren) amikor meg ébren volt, nem jöttek. Közben az orvosok meg be voltak rezelve, hogy mi lesz a szemével, előírták a gyakori cseppentést, ugye. Arról nem beszélve, hogy mikor bementünk, egy csomót kellett arra várni, hogy megmondják, mi lesz, úgyhogy pont amikor megszoptattam Jankát, közölték, hogy most 4 óráig ne adjak neki enni, mert altatásban fogják vizsgálni. Ha negyed órával korábban szólnak, akkor azonnal is altathatták volna. Így viszont nem szoptathattam meg miközben nagy fájdalma volt, és negyven fok meleg volt, tehát szomjas is lehetett. Szerencsére elaludt, úgyhogy nem volt végig szenvedés, de a vége sajnos igen.

Amúgy a Dunánál töltöttük a nyár nagy részét, de keveset voltunk egyszerre mindannyian együtt, Ádám Kanadai turnéja egy hónap volt, a nagyok (Samu és Leó) táborban voltak 3 hétig, amikor együtt lettünk volna, akkor volt a kórház, felüdülés volt visszajönni. Nem tudom, pontosan mi az a honvágy dolog, de éreztem a végén. Ennek ellenére nehéz volt belerázódni az itteni életbe is.

Eladtuk otthon a kocsit, és itt vettünk egy ugyanolyat, ami jobbkormányos. Sima ügy vezetni, a baloldali közlekedést már megszoktuk, a vezetőülés átkerülése nem okoz gondot..... amíg bele nem nézel a tükörbe. Egy hónap után most kezdem megszokni a tükröket, a legnehezebb a középső, belső tükör. Mindenesetre sokkal könnyebb így előzni például.

Egy komplett berendezett stúdió fogadott minket a garázsban, Sarla és Adam csinálták.

A gyerekek angolja egyre jobb, Samu tömegközlekedéssel jár suliba, és beadtuk az önkormányzathoz az átjelentkezést a közelebbi suliba. Talán most sikerül. Ádám közben volt egy hetet Magyarországon, 3 koncert volt, a héten meg Franciaországban lesz pár napot. Janka hízik, Artúr és Leó pedig fociedzésre járnak Mr Reeshez a suliban, aki pont úgy néz ki mint Tarantino.

Vannak dolgok, amik nem változtak, a méhlepényem négy hónapja itt áll a ház előtt. Azt kell mondjam, hogy valóban hermetikusan lezárták, mert különben a rókák már rámentek volna. A bábák azt mondták, hogy ne izguljunk, nem fogják túl hamar elvinni, de megtudtam, hogy mostanra azért már izgulhatunk, mert ez nem a rendes ügymenet, hogy egész nyáron ott áll a ház előtt a cuki sárga doboz benne az emberi hulladékkal. Minden nap reggel betervezem, hogy bejelentem, ugyanis elfeledkeztek rólunk, de aztán végül elmarad a megfelelő telefonszám felhívása bokros teendőim miatt. Akkor ugyebár nem értek ide, most meg nem is jönnek... szóval itt is lehet mit olajozni a gépezeten.

A napirendünk a következő: Samu órája csörög 6.45-kor, az enyém 6.55kor. Mikor kitántorgok 7 óra körül, ő már felöltözött és erősít a nagyszobában (húzódzkodik meg fekvőtámasz, ilyesmi). Felteszek egy kávét Ádámnak és reggelizünk Samóval, szótlanul, csendben, félálomban. Közben lassan bebootolunk, és felgyorsul a beszélgetés, megbeszéljük, mi lesz ma, stb. Megcsinálom az uzsonnáját, ami általában egy szendvics, egy csokis briós mostanában, egy gyümölcs és valamilyen innivaló. Közben a többiek ébredeznek. Samu megint csörög 7.40 kor, és elkezdi venni a cipőjét. A következő 5 percben kábé annyi dolog történik, mint az előtte eltelt egy órában. Például kiderül, hogy nincs zokni a tornacuccban, vagy írjak levelet Miss Coopernek mert ő nem tudja elmondani, vagy nincs meg a könyvtári könyv, vagy a bérlet. Esetleg még egy pirítóst csináljak az útra, mert mégis kér olyat, amit előtte nem. Ilyenkor már Leó felkelt, és úgy gondolja, elmondaná, mit álmodott, vagy az Artúr kiabál, hogy nincs fent vécépapír. Ha nincs egyéb fennakadás, akkor Janka szólít.
Samu elmegy elvileg 45-kor, gyakorlatilag 48-kor, fut a busz után. Én bejövök, és szemügyre veszem, hogy itthagyta a levelet, amit iratott velem, vagy került zokni a tornacuccába, ezt meg is tudom nézni, mert nem vitte magával. Szerencsére a kaját sosem hagyja itthon, eddig még a bérletet is vitte mindig.
Közben már Leó elkezd enni, Ádám kávézni, Artúr játszik fent. Békésebb pillanatok jönnek, főleg azért, mert már felébredtem és nem vagyok lelassulva, vagyis ugyanaz a mozdulatsor 5 perc helyett felet vesz igénybe, és nem rontom el. Nem vajazom meg a pirítóst pirítás előtt, nem gondolkozom azon, hogy miért melegítem most a vizet vajon, hanem egyszerűen megcsinálom a teát.
8.45-kor elindulnak a gyerekek iskolába. Leó egyedül, rollerrel, Artúr pedig vagy Jankával és velem, vagy Ádámmal. Ha én kísérem, akkor legtöbbször a kapu előtt 50 méterrel búcsúzunk, onnan egyedül megy. Ez vált be, mert ha a kapuig kísérem, akkor sokszor meggondolja magát, hogy nem akar iskolába menni, és akkor nagyon nehéz az elválás. Mire hazaérünk, Janka elalszik, akár kendőben, akár babakocsiban volt. Hiába erőlködik, az utolsó pár méteren feladja, vagy esetleg akkor alszik el, mikor épp hazaérünk. Persze csak rövideket alszik. Ekkor van kb. 9 óra, 6 óránk van és ez borzasztó gyorsan elmegy a napi ügyintézéssel, általában azon kapom magam, hogy a felénél tartok, és már csak egy óránk van mielőtt megyünk a fiúkért és még nem kezdtem el főzni vagy nem vásároltam be. Sosem értem, hogy hogyan történik ez, de ritkán érek a dolgok végére. Ezért sem írtam eddig, és lehet az is, hogy ritkán fogok. Ma például hosszú gombfocimeccs alakult ki, amíg ezt írtam, de a vacsi meg a fürdés csúszik nagyon. Artúr fáradt, mert ma focija volt. Ja igen, az értemenés pl. focis napon azt jelenti, hogy Leó egyedül jön haza, Artúrért meg vagy Ádámmal együtt megyünk, vagy csak egyikünk, én persze Jankával együtt mozgok. Mire hazajövünk, Samó is itthon van, vagy akkor érkezik. Uzsonnáznak, játszanak egymással vagy velünk, elég fáradtak. Ezért kis kiabálás, összeveszés minden napra jut, sokszor sírás is.
Mostanában este Columbót nézünk, ami azt jelenti, hogy fél 8-ra megfürödve, megvacsorázva kell leülnünk a mozihoz. De jobb, ha hétre, akkor nem kell rohanni a fektetéssel. Janka film közben alszik el, a többieknek pedig este kilenckor villanyoltás, legfőképpen Samunak, mert nagyon nehezen kel fel, ha tovább húzzuk.
Ha próba van nálunk, akkor este 9-10-11-ig tart, de aztán mindenképp vége a napnak.